AZ EMBER

"A természet kifogyhatatlan erejének, csodás alkotásainak rajongó szeretete vitt ki úgyszólván gyermekkoromban Afrika vadonságaiba, ott a közvetlen érintkezés és szemlélet folytán ezen szeretet és rajongás fokozódott. A fogott állatok nevelése és ápolása közben tapasztaltam, hogy az egymástól legtávolabb álló fajok is csodásan összeszoknak, elválhatatlan jó barátokká válnak, hogy az állat legtöbbje nem állhat meg társaság, részvevő jó barát nélkül, hogy bánatában annak is - ha szabad úgy mondanom - megszakad a szíve, és ujjongva örül, ha viszontlátja azt kit szeret. Végül az oktalan teremtményekben oly megható példáit láttam hálának, hűségnek és ragaszkodásnak, hogy példaképül merném állítani a teremtés koronája, az ember elé..."

(Kittenberger Kálmán: Vadász- és gyűjtőúton Kelet Afrikában)


Misztifikáció. Ideológia, melyet gyakran alkalmazunk, azokra, akik valamilyen értelemben maradandót hoztak létre, akár cselekedeteikkel, akár gondolataikkal  s ezek hatása még hosszú generációkon át él az emlékezetben, hogy letisztulva az emberiség öntudtában kapjon méltó helyet. Misztifikáljuk az egyént. Az általa létrehozott lényeget vizsgálva kiragadjuk őt az emberi társadalom földön járó tömegéből, hogy mennyei magasságokba emelve végleg elfelejtsük, hogy valaha ő is ember volt. Ez egy természetes folyamat. Miért lenne lényeges számomra, hogy Kodály Zoltán értette e a humort, félt e a kudarctól, mi indíttatta a zeneszerzői pályán, örült e mások sikerének, vagy mennyire volt elégedett saját zeneszerzői entitásával. 

Persze a kutató más. Ő vizsgálódik, kutat. Három dolog van segítségére, a cél, a módszer és az eszköz. Ha e három dolgot megfelelően használja, és még ehhez egy kis szerencse is társul, olyan tudás birtokába kerül, amit csak kevesen tudnak. 

De ez engem miért érdekeljen. Nem vagyok szakember, a téma nem is nagyon érdekel. De mégiscsak...ha lenne valaki, aki kivenné nekem ezt az embert a misztifikáció szürke ködéből, hátha...    


Bocsánat e kis filozófiai bevezetőért. Úgy gondoltam így könnyebb megérteni, hogy miért is tartom fontosnak ezen oldal létrejöttét. Itt nem arról lesz szó, mikor és hol született, hova járt iskolába, mikor halt meg. S még arról sem hol munkálkodott, vagy mekkora gyűjteményt hozott létre. 

Akkor mi? Írásait, levelezéseit, barátok, ismerősök elbeszéléseit segítségül hívva szeretném azok számára is elérhetővé, érdekessé tenni a NAGY VADÁSZT, akik csupán ennyit tudnak róla...

FÉLELEM

Fekete Istvánnal beszélgetve:

"- Én bizony nem tartozom azok közé a boldog halandók közé, akik a "félelmet nem ismerik" - mondta -, és nem is hiszek ebben, ha csak az illetőnek nincs valami agydefektusa. Az ilyen ember pedig Afrikában nem sokáig él. Szeretném én azt a halandót látni, akinek nem szorul össze a szíve egy támadó elefántbikától, és nem feszülnek meg idegei szinte a szakadásig. Hiszen helytáll az ember - mert nem tehet mást, és azért ment oda -, de ha a támadó óriást - aminél félelmetesebb látvány aligha van - feldöntötte az elefántpuska, bizony - néha - leül a vadász a biztonság és elmúlt feszültség langyos fürdőjébe, esetleg azért is, hogy a négerek ne lássák térdei citerázását"

Az 1904 június 11.-i oroszlántámadást követően:

"Egy azonban bizonyos, hogy nagyon meg voltam ijedve, s talán ezért nem féltem. Szóval un. "halálfélelem" - ami pedig lázas álmaimban annyiszor kísértett - nem volt bennem. Hiányzott az álomnak az a tartós, misztikus félelme. De hogy ilyenkor mi minden jut az ember eszébe, hát azt már leírni egyáltalán nem lehet, mert valami derék elmeorvoson kívül senki sem hinné el. Az a zebradög, amiből szegény oroszlánom jóllakott, kétnapos volt... s amikor ezt az elképzelhetetlen szagú eledelt kihányta, a Kárpátia mellékhelyisége jutott eszembe, s egy ember, aki akkor lett rosszul éppen, amikor kimentem... hogy annak olyan savanyú borszaga volt..."

1903-as első maláriás megbetegedéséből felgyógyulva:

"Hetek múlva aztán talpra állt. Gyengén, szegényen, elhagyottan, és körülötte az egész óriási földrész, amelynek sötét ismeretlenségében csak mikroszkopikus pontok voltak a lehetőségek, a tervek s az elképzelt eredmények. - És mit csináltál akkor? - kérdeztük egyszer, a Gellértszálló teraszán, az öreg Duna megnyugtató közelségében. - Mit csináltál? - Féltem! - mondta, és ez a válasz olyan mélységesen emberi és megrendítően becsületes volt, hogy utána nem is lehetett kérdezni már semmit. Nem vallomás volt ez, csak megállapítás és szürke tény, mint egy kőszikla, amelyet úgysem lehet elmozdítani, hogy megtudja az ember, mi van alatta"

4. útja alatt Ugandában:

"Lugogo mocsaraihoz érve, csak harmadnap akadtunk elefántokra; ezek a túlsó oldalról látogattak el hozzánk. Az elefántok a mi partunkon három csoportra oszoltak. Először olyan csapat közé jutottunk, amely tehenekből, borjakból állott, tehát gyorsan elpárologtunk onnan, nehogy valamiképpen felfedezzék ottlétünket. Én - az igazat megvallva - már nagyon féltem az elefánttámadástól. Nem is a bőrömet féltettem elsősorban, hanem attól tartottam, hogy újra egy fiatal bikát vagy tehenet kell szükségből lelőnöm, és akkor aztán valószínűleg kellemetlenségem lesz a hatóságnál. És ami fő, nagyon kellettek volna már a jó agyarért járó rúpiák."

"Szarva az ugandai arányokhoz képest feltűnően erős volt, úgyhogy már belém nyilait a kétség, a félelem, hogy talán egy odaátról idetévedt fehér rinót lőttem! A puskámat a hátához támasztva, megpróbáltam felemelni nagy vértócsában nyugvó fejét, hogy a felső ajkát láthassam. (A fehér rinó felső ajka egyenesen metszett, széles szájúnak is nevezik.) Minden erőmet megfeszítve igyekeztem a nehéz fejet megmozdítani; már Pauló is odaugrott, hogy segítsen. De egyszerre csak könnyű lett a nehéz teher: az én halott rinóm felkapta a fejét, és pár pillanatig rám meredt. Nem valami szellemes arcot vágtam ehhez a meglepetéshez, és nagyot ugorva menekültem a felelevenedni szándékozó állat veszélyes közelségéből."

"Egy kiváló nagyvad vadász, C. H. Stigand kapitány könyve szerint a szomáliak azt tartják, hogy az oroszlántól háromszor ijed meg az ember. Először, mikor váratlan ordítását hallja, akár nappal, akár éjszaka; de leginkább a vaksötétben fogja el a rettegés. Másodszor, amikor a nyomát meglátja. Lehet, hogy éppen azt kereste, mégis egy kis ijedelemmel jár, mikor ráakad. A harmadik és utolsó eset, mikor először megpillantja. Még a nagyon bátor embert is megrémíti az oroszlán, de azután - mint a szomáliak mondják -, mikor az első, látás okozta pillanatnyi félelmen túlesett, akkor már nem fél többé. Nem mondhatom, hogy a szomáliak fenti megállapítása rám is illik. A leírt háromszori megrémülést nem éreztem, ámbár igazán nem tartozom azok közé a boldog halandók közé, akik a "félelmet nem ismerik".

Szerkesztés alatt..