Benyomások

2019.01.08

1929 márciusában Kittenberger és Horthy Jenő egy különlegesen szép őserdei tisztásra tévedtek. Oly megkapó volt a látvány, hogy a még oly sokat látott két afrikanerből is érzelmek sokaságát váltotta ki. A Megváltozott Afrika című közös könyvükben külön fejezetet szánnak e csodálatos hely leírásának. Irodalmi érdekesség, ezt az élményt hogyan látta és hogyan írja meg a két író.


HORTHY JENŐ

Domboldal mentén, elefántcsapán mentünk tovább, állandóan közeledve valami, az ősfák között áttündöklő világossághoz. Az őserdőlakó wambutiak nyelvén mondva «edo» volt: az őserdő mélyében nagy, jó 200 m hosszú, 60-70 m széles tisztás a domboldalban levő sík helyen. Talaja mentes minden növényzettől, vörös földből álló ingovány telis-tele elefánt- és bivalynyomokkal jó 80 centiméterre besüllyedve a dagonyába. Minden vadváltó ez «edo»-ra koncentrálódott. E tisztás szélén, a domboldalban álló faóriások némelyike gyökereivel a levegőben állott, gyökerei közt a törzs alatt görnyedve átmehetett az ember: elefántok kölcsönözték oda agyaraikat fogpiszkálónak kiszedni a főidet a gyökerek közül. Miért? Ez volt az őserdő sózója. Kiértünk a tisztásra. Jól körülnéztünk nyomok után. Az egész tiszta terület úgy nézett ki, mint egy nedves helyen fekvő gémeskút területe csordajárta legelőn. A sok elefánt és még több bivalynyom között ráakadtunk ismét a mukulu nyomára. Nem volt még három óra. Szakállasomnak az volt a terve, hogy üljünk le ide lesbe. A szél a tisztás felől fujt, letelepedtünk tehát egy nagy fa tövébe egy bokor fedezéke mögé. Odatelepedtem a fa egyik széles gyökerére, 8 mm Hochgeschwindigkeit. Mauseremet ölembe keresztbe fektettem és elmerengtem a gyönyörű, a beszűrődő napsugaraktól ragyogó környezetben. Papagájok rikácsoltak itt, az őserdő bohócai, a gyönyörű turakók lármáztak ott, különben csend, halotti csend. De régen is volt, hogy lesben ültem utoljára. Nem szeretem a vadászat e módját! 23 éve egyszer egy éjjel oroszlánra és azonkívül? Talán soha! Dehogy is nem ültem. Mintha ma történne.... 

Merengésemben nagyot dobbant szívem. Mi lehetett ez a puffanás?! Az edo túlsó szélén álló egyik faóriás lombkoronájába nagy csapat cerkófmajom jelent meg. Egyik vakarózott, másik talpát vizsgálgatta, egy csinos kis fiatal mama szoptatta pici babyjét, egy öreg törzsfőnök valami ficsurat kergetett galyról-galyra, a többi meg avval mulatott, hogy a fa sárgadinnye nagyságú gyümölcsét hajigálta be a cuppanó sárba. Talán engem akartak ijesztgetni, de mindenesetre kitűnően mulattak a puffanások hallásán. Ismét előttem ösmeretlen kis madarak érkeztek. Színes ruhájuk pompázott a napsugarakban. Így folyt az előadás a természet felvonásközt nem ismerő gyönyörű színpadán! Eltelt három óra, eltelt négy, öt, a nap már hiába állott volna lábujjhegyre, hogy sugaraival edonkba benézzen, csak a keleti oldal fakoronáit volt képes meglátni! A cikádák százai kezdték meg különös és változatos hangú esti csiripelésüket. 

Sötétedett. Istenem! Már alig látni és ez utolsó estém puskával a kézben Afrikában! Éppen felállni készültem, szemem búcsúzóul körülölelte az edo-t, midőn a túloldalon egy bokrot láttam megmozdulni. Élesen figyeltem: vájjon mi lesz ebből! Egyszerre egy nagy fekete test siklott zajtalanul a parton lefelé a sárba. Bivaly nem lehet, ahhoz alacsony, - a látcsövön is csak sok feketét láttam - tehát csak mukulu lehet! A feketeség első részének közepére helyeztem a távcsőkeresztet, gondolva, hogy csak nem lesz mukulu divat farkkal előre járni - és elhúztam. Meg sem mozdult. Ismétlés, kissé mélyebbre célzás, lövés. Meg sem mozdul. Felállók, pár lépést előre teszek, köhögök, mozdulatlan. Combközépig süllyedve a sós sárban odamegyünk, ott áll, szügyig sárba süllyedve, holtan. Első golyóm szemében, a második szügyben. Óriási állat. Méreteket venni nincs mivel, ott hagyni reggelig az oroszlánok iránti bizalmatlanságom miatt (testét reggelre tényleg felfalták) lehetetlen, így, könyökig iszapban vájkálva, miután nagy kínnal kissé sekélyebb saru és a holdtól megvilágított helyrehúztuk, nekiálltunk, sokszáz, a disznón élősködő cecelégytől kínozva, gyufafény segítsége mellett a masque lenyúzásához. Szerencsére késünk volt elég, mert élük hamar eltompult az öreg kan vastag, nyers bőrében. Súlyát 300 és 400 kg közé becsültem. Hosszú munka után elkészülve és bokrunk mellé lerakott cókmókunkat felszedve elindultunk a sötét őserdőben, a mukulut fején hordó szakállas által ösmert elefántnyomokon és vezetése mellett, hazafelé. 

Kiérve a füves részre, élvezet volt a holdfényes séta a hűvös éjben Szent Hubertus áldásától kísérve! Éjfél felé értünk sátrainkhoz. Istenhozzádot mondtunk a Kongónak, nemsokára Istenhozzádot Afrika partjainak! Az én koromban már azt illik mondani! De mintha egy belső hangot hallottam volna, amely kétkedve bár és csendesen, de azt súgta, hogy viszontlátásra!


KITTENBERGER KÁLMÁN

Ősrégi, mélyen kitaposott elefántváltón, mondhatni elefánt bara-barán ereszkedtünk le a meredeken eső, terraszosan formált, mély tisztásra. Leérve láttuk csak, hogy az a hely egy nagyon nagy «edo». Kongói őserdőkben így nevezik az olyan kisebb nagyobb tisztásokat, hova az őserdő összes vadja időnként a sóstartalmú agyagra jár. Az elefántok agyaraikkal helyenként egész mély és nagy terjedelmű barlangokat vájtak az agyagos oldalba néhány faóriás gyökérzete alatt. Feltűnő volt az, hogy leginkább tehenek látogatták a legnagyobb agyagvájást. Száz meg száz vékony agyar vésése látszott a nagy odú falán. Bivalynyom azonban egy sem volt ennek a közelében. Ez kimondottan az elefántok sózó ja volt és talán felségsértésnek vették volna az őserdő állatfejedelmei, ha egy bivaly az ő sózóhelyükre merészkedik. Ki ismeri az őserdő állatéletének törvényeit?! Azonkívül ebben a nagy edo-ban volt még vagy 4-5 elefánt vájta sózóüreg, de volt a bivalyoknak is. Ez sokkal kisebb és alacsonyabb volt, mint az elefántoké és mint láttam, odajártak az óriásdisznók is. Óriásdisznó nyomát az ottani patak mentén is feltaláltuk. Nagyon sajnáltam, hogy a camp-ünk olyan messze volt a nagy edo-tól és így gondolni sem lehetett arra, hogy ott néhány éjjelt lesben eltöltsünk. Különben is már nagyon meg voltak számlálva kongói napjaink! 

E helyet tanulmányozva sóhajtva gondoltam vissza a múltra, mikor a mindenben hiányt szenvedő magyar kóbor természetvizsgáló és gyűjtő vadász egyben nagyon dúslakodott: az időben. Milyen nagyszerű megfigyelőhely lett volna az ilyen edo a nap és az év minden szakában! Kora hajnalban, mikor a megszületendő világosságot a különben oly csendes colobuszmajmok karéneke üdvözli, a déli nagy csendben, mikor az őserdő fojtó, nyomasztó lehellete még a lármás turakókat is hallgatásra készteti, a sokhangú alkonyatkor, mikor a fekete arcú csimpánzok «gómája» mindig idegenszerűen új változatosságban hallatszik valahonnan felénk, a lármás éjszakákon, mikor minden faóriás liánokkal átszőtt koronájáról az őserdei éjszaka legnagyobb csendháborítójának, a fán élő patásállatnak, a hyraxnak lármája hangzik és mikor a sok titokzatos, soha meg nem oldott madár- és emlőshang közepette egész váratlanul megszólalhat egy őserdőbe tévedt és óriásdisznó vadászatára specializálódott oroszlán mennydörgése. 

A zárkózott, a titokzatos őserdei állatélet mennyi soha nem látott, soha nem hallott intimitását, titkát lehetett volna az edok-nál ellesni?! Mert nemcsak sózóra jár ide az őserdő összes vadja, hanem itt dagonyázik a bivaly a vaddisznók különfélesége, ilyen helyekre jár ivóra vagy sós növényhajtásokat legelni a fehér ember által mostanáig is oly ritkán látott okapi, ilyen helyen oltja szomját az őserdei antilópok szépen csíkozott óriása, a bongó. Mikor meg a sötét őserdő állatja a nászának idejét érzi elkövetkezni, ezeken a helyeken keresi a párja vagy háremje nyomát. Edo az őserdő találkozóhelye! 

Szinte megbénított egy ideig a sok új benyomás! Csakúgy ímmel-ámmal hagytuk el a rikítóan fényes, napsugaras foltokkal tarkáit edo-t a különben is gyenge elefántok nyomán.